Kezdődik a fesztivál-szezon, így nem csoda, hogy sok zenekar a zeneileg uborkaszezonnak tekinthető késő téli, tavaszi időszakban kedvez a rajongóknak új album megjelentetésével.
A 2008 őszén kiadott Punkara után 2011 elején jött ki az új ADF-lemez. Míg az előzőt nagyon vártam, ez most csak egy hirtelen rákeresés és a frissesség - hónapokkal való - leülte után jutott el a füleimhez.
Az album számairól írok ezt-azt, legtöbbször pedig megemlítem, melyek azok a régebbi ADF-számok, amelyekre asszociáltam róluk.
Az ADF-albumok esetében van egy hallgatási/befogadási taktikám. Több fázisban hallgatom a lemezt, először az első 3-4 szám, ami megmarad, és nem is játszom tovább őket. Aztán a végső pár szám, ami a kedvencemmé válik és érdekes, de utoljára az album közepén található számokat szeretem meg. Tudom, így az album struktúráját nem élvezem egészében, de az ilyen hallgatási stratégia során sokkal inkább belém épülnek a dallamok, és amikor végre az elejétől a végéig fut a kazi :-), akkor ismét előjönnek azok az érzések, amelyek a legelején kerítettek hatalmukba és most már ismerősként üdvözlöm őket. Több lesz az eredmény, Eisenstein, ilyesmi.
Az albumnyitó The New London Eye komoly albumkezdésről árulkodik, a megszokott dnb-alap és tabla-szekciók jól játszanak egymás arányaival. Az Urgency Frequency igazi dühös, amolyan Target Practice-os, megmondós szám. Az album elején kicsit gyanús a dolog, ez a felépítés ugyanis az első számokban hasonló a 2008-as Punkarájéhoz. A London to Tokyo hasonló a Speed of Light hangulatával. Emelkedettebb és visszhangosabb a zene a kezdéshez képest, de most az effektek és a vonósok miatt, nem pedig a kirobbanó antikapitalista méregtől. „When you ride the skyline from London to Tokyo” - Japánban egyébként is hatalmas rajongótábora van a zenekarnak, a Fuji Rock Festival megbecsült veteránjai tagjai közé tartozik a csapat, számos albumon grátisz trekket kapnak a Japán kiadás tulajdonosai - és most is.
A History of Now, tiszta Real Great Britain, ami a mondandót illeti; a hangzás követi a 2005-ös Tank album óta uralkodó MC-s dárenezést. Külön öröm, hogy hagyják a dobokat a ceremóniamesterek, mégiscsak tőlük kapják az ütemet, nekik is jár a szóló lehetősége. Némán üvöltöd a végét, elpirulsz a villamoson, mert a többiek furán néznek rád: „You can’t download the sun!...You never download me.”
A Spirit The Machine nálam a 2011-es 19 Rebellions-ot jelenti. Csak több a gitár, nofene. Ilyet is tudnak? Akár többször is próbálkozhatnának ezzel a hangzással és mérsékelhetnék a tört ütemeket.
In Another Life. Orient-expressz, gyilkosság nélküli reinkarnációval spékelve, nálam ez a Truth Hides intsrumentális újjászületése.
Ami a Spirit The Machine gyors levezetése után jönne, ott kezdődik a Power of 10. A húrok közé csapnak.
A Future Proof kicsit butára sikeredett, amolyan ökogengszterkedés, amin kicsit puhít a fúvós és a dob uniója.
A This Land Is Not For Sale intrója mintha Kubába invitálna, aztán gyorsabban ránt vissza a szokásos elektromos gitáros urbán-orientalista hangzás világába, mint a Google Earth-ön lenyomott dupla klikk. Piros pont a női vokál bevonásáért. Pont ennek ritka felhasználása miatt a 1000 Mirrors jutott eszembe.
Ideje lassítani az album vége felé? A Temple Siren megadja a füstalávalót. A szám vége egy jól sikerült dob és effekt-aratás eredménye. Mint egy DJ-szett vége, amikor már nem kell feltétlen a közönséget kiszolgálni: a kemény-mag értékeli és megérti, hogy a zenész is csak kísérletező ember.
Hohó…a reneszánszát élő dubstep is behatolt a Japán kiadásban szereplő bónusztrekkre. A Lights Outban a gitárral Marty McFly outrója és Jimi Hendrix Woodstocki-féle előadása közösködik.
Jelenlegi top3:
A New London Eye
Power of 10
Összességében ez az album számomra telitalálat. Van düh, a jelen fogyasztói társadalmára reagáló erős dalszöveg. Emellett viszont kapunk néhány szám erejéig olyan dallamokat, melyek engednek más módon is elmélyülni, esszenciálisan keleti világzenét is csepegtettek az albumba. Szerencsénkre ezek nem oldódtak fel, hanem koncentráltan is megjelennek az albumon. Summa summarum, dnb, djembe, tabla, gitár, vonósok, effektek, pergőnyelvű MC-zés, lágyabb női vokál. Régi és új, járható utak.
Írás közben arra gondoltam, hogy ki műveli ezt a zenét Magyarországon? Talán a Brains. Csak náluk pont ezt a kettősséget hiányolom. Az utóbbi években háttérbe szorult a fúzió. Így meg olyan, mint egy pezsgőtabletta: azonnal kell inni, máskülönben csak állottságot kapsz.
Egyébként meg irány a Volt, hogy élőben is lehessen fejet rázni az Asian Dub Foundationre – most nekem is kedvem lett kimenni.
Jefe
Jefe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése