Vannak zeneszerzők, vagy inkább balladaírók, akiknek a vérében van valami, amit képesek dal formájában lecsapolni és aztán évtizedek alatt folyamatosan csepegtetnek nekünk egy kis elixírt. Csak hogy érezzük, milyen is lehet az ő bőrükben. Csak hogy tudjuk, minden rendben zajlik az illetővel, nincs miért izgulni. Ahogyan Tom Waits 2011-es Bad As Me albumánál sem. Mesél nekünk, mindegy, hogy punkosabb, vagy rockabilly, esetleg egy nyugodtabb dallam jön ki azokból hangszerekből és torokból. A zenétől dülöngélünk, olyan, mintha egy rozoga lovaskocsin utaznánk egy földúton. A talaj egyenetlen, a lovak bár be vannak fogva, de fáradtnak látszanak. Kipróbált, idős, de erős lovak és ahogyan a fülünkben csengő Waits-dalok, ők is magabiztosan haladnak előre. Ha pedig a lovakon múlik, meddig zenél nekünk Tom, akkor remélem ez az utazás abban a szürreális univerzumban van, amelyet Waits teremtett és sose lesz vége.
Ha nem keresem a kiutat, akkor ugye nem is találom meg?
