Először 2010-es Brothers albumot hallgattam meg. Egy januári London Paperben voltak, amit a metrón találtam, amikor tesóméknál voltam kint. A cikkben kiemeltek pár albumot, mint a 2010-es év legjei. Belenéztem. Meghallgattam, de félreraktam. Persze a szokásos (Tighten Up) sláger megmaradt bennem, de ennyi.
Közben figyeltem én rájuk, de valahogy ugyanúgy reagáltam a tavalyi kiadású El Canimóra, mint ahogyan a Brothersre. Jó hallgatni, csak valahogy a számok egy szinten mozognak és ebbe hamar beleuntam. Pár szám és kész. Aztán párszor végigment Ferdi gépén is az album a HPS-nél és így én is hallgattam. Végül pedig a minap Rita átdobta a nyitószámot: a Lonely Boy klippje sokat keringett a neten. Egyszerű képsor és felemelő zene.
Szóval úgy tűnik, ez az album kerget engem. Ezért beraktam a playlistbe és napok óta csak ez és egy másik (merőben más jellegű) zene szól.
A Gold On The Ceilingre nincsenek szavaim. Ott a zene helyette.
A rá következő szám a Little Black Submarinesből ordít leginkább az a fajta usabeli country rock, amit anno 2006 környékén a The Racounterusben igazán szerettem: piszkos hangzás, biztos dob, rekedt, vagy éppen kiáltozó gitárszólamok, egyébként is torzított indusztriál billentyűk. Szerintem ez a fenti szám viszi az egész albumot. Ott van a szentimentális dög benne. És pont ettől jó a Hell Of A Season is. Beléd verik ezt az érzést, akár akarod, akár nem. Ha pedig túlságosan ellenállsz, akkor te is úgy jársz, mint én a Brothersszel - nem passzoltok egymáshoz. Talán akkor majd a következő albumra felfigyelsz.
Jefe
U.I.: És még mondjam, hogy a Mind Eraser méltó lezárása az egész anyagnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése